József Attiláról

Régen nem igazán szerettem Attilát,

talán csak nem értettem minden momentumát.

Nem tudtam, hogy miért sír egy olyan ember,

kinek mindene megvan, s sorsa eleve elrendelt.

Volt neki családja, igaz néha mostoha,
valakinek ez sem adatott meg e korban.

Úgy hajtotta a nőket, mint más a lovakat,
mégis csüngtek ajkán mint a rosszakarat.

Szidta anyját, ha felelevenedett előtte,
a görnyedt hátú, ki eldobta kölkét örökre.
Akarta az egész világot egyetlen versébe,
aztán kusza szavak egymásutánja lett belőle.

Látta ő a végét, a robogó vonatfélét,
mely apró darabokra töri összetört szívét.
Az ing ujja elszakadt, hatalmas dühe leapadt,
egy árva fiú élete valahol a mélyben leragadt.